Ú, hát nem vittem túlzásba idén a blogolást. Igazából kedvem sem volt hozzá, meg időm se (tudom, mindenkinek arra van ideje, amire akarja), de elég sok bajom volt a munkahelyeimmel az elmúlt 1,5 évben, konkrétan nem volt, úgyhogy ez kissé elveszi az ember kedvét az írástól. De már kezdenek rendeződni a dolgok.
Ebből kifolyólag Luxika sajna nincs rendszeres munkában, heti 2-3-szor tudok kimenni hozzá, és ő olyan, hogy minden alkalommal nulláról kell kezdeni, szóval elég sokat kínlódtam vele. Viszont Lacival kb. fél éven keresztül csak ülésjavítást gyakoroltunk a körkarámban. Úgyhogy ahogy az ülésem javult, úgy javult a lovaglás is. Nem ködösítek, q nehéz időszak volt, megint el akartam adni Luxit egyszer-kétszer, de talán most átbillentem fizikailag, meg lelkileg is valami határon, és már nem lomboz le, ha nem mennek a dolgok, hanem kihívásnak fogom fel. Illetve Luxi is megunja egy idő után, hogy fáradhatatlanul baszatom, úgyhogy csinálja a dolgokat.
Hát nagyjából ennyi, mostanában jól vagyok, nem is félek, csak a vágtabeugratás még a mumus. De nem is emlékszem, hogy mikor bakolt, ugrott meg utoljára, úgyhogy talán elsimulnak itt a dolgok. Ja, de, éppen kengyel nélkül, szárat nem fogva, karjaimmal oldalsó középtartásban (apám tesitanár) ügettem a körkarámban, mikor Laci rácsattintott az ostorral. 😀 Zúgva szálltam, mint a győzelmi zászló, esélyem sem volt kiülni.