Kitartás

Most, hogy így visszaolvasom a bejegyzéseket, érezhető, hogy ez egy nagyon hosszadalmas és nehéz tanulási folyamat volt. Nem mindig volt kedvem lovagolni, olyankor kicsit néha erőltettem, vagy megegyeztünk az oktatómmal, hogy most könnyebb edzést tartunk. Ekkoriban heti kétszer jártam, később már heti háromszor.

Nehéz volt, részben az edzetlenségem, részben az izomerő, az egyensúly, a motorikus készségek  hiánya, a tériszony miatt. Ezek voltak a fizikai tényezők, ehhez jött még a lelki is, minden edzés előtt összeszorult a gyomrom.

Mitől féltem? Főleg a már említett kiszámíthatatlanságtól, ebből következően a kontroll hiányától. Nem is az eséstől igazából, pályán, homokba estem, tudtam, hogy ez a legrosszabb, ami történhet. Irracionális félelem ez.

Felmerül a kérdés, hogy miért is csináltam végig? Lehet, hogy ha gyerek-kamaszkoromban kezdem el, akkor könnyebb lett volna, fizikailag mindenképpen. Hagytam már én abba elég sportot, futást, tájfutást, aerobicot, úszást, egyikhez sem volt kedvem. Talán a kocogásnál éreztem egyedül azt a jó érzést a végén.

A lovaglásnál viszont a lényeg a ló. Egyrészt nagyon szeretem az állatokat úgy általában, a ló pedig nagy, meleg, szőrös, finom illatú (szeretem a lószagot). Másrészt az edzés végére általában leizzadok, mint a kacsa, és megvan ugyanaz az endorfinlöket, mint a kocogás után, illetve a sikerélmény.

Kérdeztem az oktatómat is, hogy volt-e már ilyen félős tanítványa. Mondta, hogy igen, de olyan még nem, aki ne hagyta volna abba. Jelentem, érdemes volt, sokáig tartott, de megérte!

Voltízs és vágta

A következő hónapokban osztályban lovagoltam "váltott lovakon", ami jó, mert többféle lovat megismer az ember, alkalmazkodik a mozgásukhoz, személyiségükhöz. Időnként visszatértünk a futószárhoz először voltízshevederrel, később nyeregben, hogy a vágtát kezdjük el tanulni.

Ez utóbbi nekem azért problematikus, és a beszámolók tanulsága szerint más félős lovasoknak is, mivel elég gyors mozgásforma, és ezt nem mindenki viseli jól.

Pár szót szólnék a futószárról és a voltízshevederről. A voltízsheveder tulajdonképpen két kapaszkodó elől a lovon, és közben nem nyeregben ülsz, hanem kvázi a szőrén, csak egy nyeregalátét, esetleg nyeregemelő van alattad jobb esetben. Azért nagyon jó a használata, mert tudsz kapaszkodni, ami biztonságérzetet ad, illetve az ülésed jobban idomul a ló mozgásához, én pl. nagyon szeretem magam alatt érezni a meleg, puha lóhátat, közvetlen fizikai kontaktus van köztetek. Ülésjavításnak kiváló, és persze az a cél, hogy elengedd a kapaszkodókat, így gyakorold a lépést, ügetést, vágtát.  Nekem rengeteget segítettek ezek az órák az önbizalom visszaszerzésében.

Utána áttértünk a vágta gyakorlására nyeregben, de oktatóm így is erősített először egy kis kapaszkodószíjat a nyereg elejére, ezt először egy kézzel, később mindkét kézzel el kellett engedni. Tulajdonképpen az egész az egyensúly megtartásáról szól, ez a legfontosabb.

Angel vágtáját nagyon nehezen tudtam kiülni, egy másik nagylóét sokkal jobban, de nagyjából rájöttünk, hogy nekem mégis Monty a legmegfelelőbb a vágtázáshoz.

Voltízsheveder használat közben.

Az első (pofára)esés

El is kezdtem Montyn lovagolni, aki megfelelően kicsi, és ahogy az előzőekben említettem, a technikám nem olyan volt, mint egy totál kezdőé, mentem is vele szabadon osztályban (így hívják, amikor nem futószáron ülsz a lovon, és más lovasok is vannak a pályán, akikkel ugyanazokat a feladatokat csináljátok.

Kiderültek azonban igen rövid időn belül az alábbiak:

• nem tudom irányítani a lovat, megy, amerre akar
• nem ülök rajta összeszedetten, a kezem nem stabil
• és természetesen be vagyok sz***va

Ezt mint említettem a ló is megérzi, uh. a hamadik alkalommal akkorát estem Montyról, mint egy sószsák. Csak a szokásos "megijedek és elrohanok" szituáció volt, és nem is ugrott meg nagyon, én leestem (párom szerint leugrottam), Monty meg megállt, és érdeklődve visszanézett, hogy most mi van. Meg is van vhol videón örökítve az esemény, majd előkotrom.

Na, ekkor döntött úgy az oktatóm igen bölcsen, hogy vissza az egész, kezdjük előlről az alapoktól. Futószár, másik ló, a képen látható Angel, aki igen megbízható, semmitől nem ijed meg, nagyon jóindulatú, viszont mivel telivér, egyrészt magas, másrészt meg van ez a teveszerű mozgása, én csak úgy hívom, hogy a sivatag hajója. Na ez a két utóbbi dolog volt, amitől én újfent bepánikoltam, ámde fogcsikorgatva, hosszú kitartó munkával, több hónap alatt eljutottam odáig, hogy Angellel is osztályban lovagoltam.

Vicces arcot vágok Angin még futószáron pont most egy éve.

Fjord

Elkezdtem tehát olyan lovardákat keresni, ahol kisebb, lassabb lovakon lehet tanulni. Ez is egy tanulságos folyamat volt! Mindez tavaly januárban történt, amiből kifolyólag ezeket a visszajelzéseket kaptam:

Lovarda 1: Jöjjek vissza tavasszal, ilyenkor télen neki nem éri meg kijárni.
Lovarda 2: Elvállalt ugyan, de mikor a második alkalmat mondta le a bácsi félórával az óra előtt, folytattam a keresést.
Lovarda 3: Nagyüzemi lovarda, a honlapjuk szerint mindig azt az oktatót, ill. lovat kapom, aki éppen abban az időpontban be van osztva. Ennek is megvan a maga előnye-hátránya, de én valami családiasabbat képzeltem el.
Lovarda 4: Fedeles nincs, öltöző nincs, wc nincs... Egy kalandos "hát ott a kerítés mellett lehet pisilni" után eljöttem. Nem hiszem, hogy nagy igényeim vannak, de mivel minden lovaglás előtt megiszom egy fél liter teát, ez logisztikai problémákat okoz ilyen helyzetekben. :)

Így jutottam el a jelenlegi lovardánkba. Viszonylag közel van, tömegközlekedéssel megközelíthető (akkor még nem volt kocsim), és ami a lényeg: van fjord ló! Kettő is, igaz, hogy Szofi egy mérettel kisebb, mint a nekem való, ő gyerekekkel dolgozik futószáron, de Monty a herélt pont megfelelő, gondoltam akkor.

A lovarda tulajdonosa már a telefonban megdicsért, hogy milyen ambíciózus vagyok. Ezen kicsit meg is hökkentem, mivel esetemben érzésem szerint erről kevéssé lehet beszélni, mondtam, hogy isten őrizz, csak hobbiszinten szeretnék valamennyire megtanulni lovagolni, mire rámutatott, hogy de aki hajlandó decemberben, mínuszokban is kijárni, az már dicséretes. Nagyon örültem a pozitív visszajelzésnek, és azóta ebben az oktatóm is megerősített, hogy igen, télen fogynak a lovasok, ahogy jön a jobb idő, akkor meg visszaszoknak.

Van viszont az a mondás, hogy rossz idő nincs, csak rossz ruházat, uh. ezen felbuzdulva beszereztem egy lovasdzsekit, thermocsizmát, meleg nadrágot, és hajrá!

Ez a kép tavaly januárban készült, még futószáron, és szemmel láthatóan nem fjordon, majd azt is elmondom, miért. :)

A költözésből kifolyólag...

... lovardát váltottam, egy kedves barátnőm-kolléganőm kezdett edzeni saját lován. A náluk töltött egy év alatt sokat fejlődtem, tanultam, rengeteget segített, különösen a technikai dolgok terén, ülés, lábtartás, stb. Nem csoda, évtizedes lovas-díjlovas tapasztalattal és lóval rendelkezik. A lova Mythos, egy gyönyörű lipicai herélt, nagyjából a legképzettebb ló, akivel életemben találkoztam.

Viszont. És itt szeretnék visszautalni az első posztban emlegetett cikkre. Mindenkinek azt a lovat kell megtalálnia, akivel harmonikusan együtt tud működni. Sajnos nekem Mythos túl nagy falat volt. Szó szerint is, magassága miatt tériszonyomból kifolyólag szédültem rajta, illetve nagyon szép, ún. térölelő mozgása van, ami egy díjlovasnak minden bizonnyal kiválóan megfelel, de én majd betojtam.

Pár szót szólnék a lovak marmagasságáról. A mar a ló nyaka és háta közötti dudor a lapocka fölött, ezt használják a testmagasság megadásához. Az átlagos ló marmagassága kb. 160-165 cm, tehát pont akkora, mint én. Mythos ennél valószínűleg magasabb legalább 10 centivel,

Egy nyári táborban azonban alkalmam nyílt egy fjord fajtájú lovat lovagolni, ami szerelem volt első látásra. Pötyi mamát az isten is nekem teremtette, 27 (!) éves, ami a lovaknál nagyon magas kornak számít, ám jó karban lévő megfontolt, alacsony kis ló volt, a fjordok átlagos marmagassága kb. 140 cm.  Gyakorlatilag visszaadta a lovaglás örömét. Sajnos ő csak kölcsönló volt, nem ahhoz a lovardához tartozott, ahova jártam, így nem lehetett rendszeresen lovagolni.

Rá kellett tehát jönnöm, hogy a félelmeim egy része a magasságból származott. Így fájó szívvel ugyan, de búcsút mondtunk egymásnak, és elkezdtem alacsonyabb lovakat keresni.

Lipicai és fjord ló. Nem ugyanaz a kategória. :)

Okok

Először is az alábbiakat kell előrebocsátanom:

• 43 évesen kezdtem el lovagolni.
• Az oktatóm szerint "fel voltam mentve tesiből", értsd semmilyen sportot nem műveltem rendszeresen ezalatt a 43 év alatt. Időnként kocogtam, illetve túrázni nagyon szeretek, de azt is ritkán.
• Borzasztó tériszonyom van, de úgy képzeljétek el, hogy tesiórán a bordásfalra nem mertem felmászni, ill. létrán is szédülök. Amikor lovon ülsz, akkor a fejed kb. 2.5 méter magasan van, ehhez is hozzá kellett szokni.

Ehhez jött a lovaskarrierem kezdetén két esés rögtön egymás után. Semmi extra nem volt, a ló megugrott, én meg leestem. Különösebb bajom nem történt, a fenekemet fájlaltam néhány napig. 

Az esések következtében viszont rá kellett jönnöm, hogy a lovaglás nem egy kiszámítható sport, különösen amíg nem ismered a ló testbeszédét. Bármikor megijedhet valamitől, elugrik, elrohan. Azóta már nagyjából megtanultam ezzel együtt élni, de kellett hozzá 1-2 év.

Ehhez hozzájárultak a következő két évben magánéleti, és munkahelyi problémák is. Elváltam, munkahelyet váltottam kétszer is, elköltöztem albérletbe, saját lakást vettem. Elképzelhető, hogy milyen lelkiállapotban voltam emiatt, gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdenem.

A lovaglás pedig sajnos/hál' istennek olyan, hogy nagyon visszatükrözi a saját érzéseidet, hangulatodat. Ha zaklatott vagy, akkor a ló is zaklatott. Nem akarok most lóetológiáról hosszan írni, egyrészt nem értek hozzá, másrészt meg sok jó anyag van a neten is. Röviden a lényeg, hogy a ló menekülő növényevő állat, az ember pedig ragadozó, és a ló úgy gondolja, hogy ha a ragadozó fél valamitől, akkor neki is nyomós oka van a félelemre. És ezek sajnos egymást erősítő folyamatok.

Szóval...

... az úgy kezdődött, hogy három éve a férjemmel elmentünk az Őrségbe, és a falusi turizmus keretei között egy lovastanyán szálltunk meg. Lovak érdeklődve néztek a karámból, odamentem, simogattam. Mondom, ha már itt vagyok, fel is ülök, úgysem ültem még lovon.

Meg is beszéltük az időpontot, a tulaj apukája, egy idős, szimpatikus lovasember feltuszkolt egy Rangos nevű heréltre egy fatörzs fellépő segítségével, és kengyel nélkül kimentünk a ház mögötti rétre. Léptünk, kicsit ügettünk, a végén még önállóan irányítottam is a lovat.

Summa summárum, nekem akkora élmény volt, hogy egy ilyen nagy állattal így együtt lehet működni, elhatároztam, hogy én ezt szeretném a továbbiakban is csinálni. El is kezdtem járni egy lovardába már otthon, szépen haladtunk, először futószáron, pár hónap múlva szabadon. Így utólag visszagondolva akkor még semmit nem tudtam a lovakról, lovakkal való foglalkozásról, szerszámozásról, nyergelésről, stb. Annyi volt, hogy felültem, lovagoltam, leszálltam egy félóra múlva, és hazamentünk. Akkoriban heti egyszer jártam.

Na és ekkor kezdődtek a bajok, de erről a következő posztban.

Első lóra ülésem. Szeretném felhívni a figyelmet az arcomra kiülő felhőtlen örömre.

Miért is?

Szokta kérdezni kedves barátnőm ezzel a számomra kissé fővárosiasan hangzó kifejezéssel. Miért ír valaki arról, hogy ő egy félős lovas? Egyáltalán, honnan veszi a bátorságot (haha), hogy bevallja a félelmét, pláne lovas-ügyben. Akkor miért nem sakkozik lovaglás helyett mondjuk, szokta mondani a párom (ezt a kifejezést sem szeretem). Egyébként az ő ötlete is volt, hogy írjak olyan lovasblogot, amilyen még nincs, és hát félős lovasblogot, mit tesz isten, nem nagy meglepetés, egyet sem találtam.

A közvetlen indíttatást ebből a Facebookon megjelent  cikkből merítettem.

Ez egy amerikai írás arról, hogy olyan lovat válasszunk, amin nem félünk. Nekem azért fontos, mert én idősebb kezdőként ugye félek / féltem, nem is titkolom a lovardában, ahol mindenki nagyon megértő velem. Magyar oldalon viszont alig olvastam erről. Mi valahogy nem merjük nyilvánosan beismerni a félelmeinket, itt viszont a poszt alatt sokan hozzászólnak a saját élményeikről. Tetszik nekem ez az őszinte hozzáállás.

Feltételezem, hogy nemcsak az amerikai lovasok félnek, hanem a magyar lovasok közül is sokan. Reprezentatív mintákkal nem tudok előállni, leginkább kérdés-válasz oldalakon szokott felbukkanni a téma.

A továbbiakban szeretnék arról írni, hogy mióta félek, miért félek, és hogy hogyan dolgozom azon, hogy legyőzzem ezt a félelmemet. Nem mondom, hogy 100%-osan sikerül, de nagyon sokat haladtam és fejlődtem az elmúlt időszakban.

Remélem, hogy más félős, nem félős, idősebb és fiatalabb lovasnak, illetve saját magamnak is tudok ezzel segíteni!