Okok

Először is az alábbiakat kell előrebocsátanom:

• 43 évesen kezdtem el lovagolni.
• Az oktatóm szerint "fel voltam mentve tesiből", értsd semmilyen sportot nem műveltem rendszeresen ezalatt a 43 év alatt. Időnként kocogtam, illetve túrázni nagyon szeretek, de azt is ritkán.
• Borzasztó tériszonyom van, de úgy képzeljétek el, hogy tesiórán a bordásfalra nem mertem felmászni, ill. létrán is szédülök. Amikor lovon ülsz, akkor a fejed kb. 2.5 méter magasan van, ehhez is hozzá kellett szokni.

Ehhez jött a lovaskarrierem kezdetén két esés rögtön egymás után. Semmi extra nem volt, a ló megugrott, én meg leestem. Különösebb bajom nem történt, a fenekemet fájlaltam néhány napig. 

Az esések következtében viszont rá kellett jönnöm, hogy a lovaglás nem egy kiszámítható sport, különösen amíg nem ismered a ló testbeszédét. Bármikor megijedhet valamitől, elugrik, elrohan. Azóta már nagyjából megtanultam ezzel együtt élni, de kellett hozzá 1-2 év.

Ehhez hozzájárultak a következő két évben magánéleti, és munkahelyi problémák is. Elváltam, munkahelyet váltottam kétszer is, elköltöztem albérletbe, saját lakást vettem. Elképzelhető, hogy milyen lelkiállapotban voltam emiatt, gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdenem.

A lovaglás pedig sajnos/hál' istennek olyan, hogy nagyon visszatükrözi a saját érzéseidet, hangulatodat. Ha zaklatott vagy, akkor a ló is zaklatott. Nem akarok most lóetológiáról hosszan írni, egyrészt nem értek hozzá, másrészt meg sok jó anyag van a neten is. Röviden a lényeg, hogy a ló menekülő növényevő állat, az ember pedig ragadozó, és a ló úgy gondolja, hogy ha a ragadozó fél valamitől, akkor neki is nyomós oka van a félelemre. És ezek sajnos egymást erősítő folyamatok.