Terep a Bükkben

Mikor meglátogatom apámat Egerben (eredetileg egri vagyok), ki szoktam menni egy ottani lovardába, a Mátyus Udvarházba terepezni. Még egészen zöldfülű koromban voltam először, 2014-ben, futószáron kezdtük, utána pályán, utána terepen, de vágtázni pl. még nem tudtam/mertem. Az oktató egy haláli fazon, bizonyos Feri bá, apu osztálytársa volt általános iskolában, én nagyon bírom.

Na, most is nekiindultunk szemerkélő esőben, szerencsére elállt közben, uh nem áztunk szarrá. Réka lovastársammal voltam, plusz egy apuka és a lánya jöttek még. Tipikusan lipicai lovak vannak, de én egy Ledér nevű fekete félvéren ültem, Réka egy lipicai kancán, az apuka meg egy andalúzon. Nevéhez méltóan lovam mély érdeklődést tanúsított az előttem haladó Rómeó feneke iránt, folyamatosan benne volt az orra, de Feri aszonta, hogy ne foglalkozzak vele.

Az ún. Mész hegyre mentünk fel, elég meredek helyeken, itt felfelé sokat vágtáztunk. Ebből következően lefelé is kellett jönni, szintén elég meredek ösvényeken. Egész jól bírtam, de volt egy szakasz, ahol szemmel láthatóan már valaki megcsúszott a sziklán, azért ott drukkoltam, hogy ne taknyoljunk el, mert a másik oldalon meg hegyoldal ment lefelé, de a lovak megoldották, igaz nagyon kicsiket lépegetve. Feri annyit mondott, hogy dőljek hátra, tartsam a szárat, és ne hagyjam megállni.

Mindenesetre ő is ezt mondta, illetve Petra lovastársammal is erről beszélgettünk, hogy magasabbra kell tenni a lécet, többet kell magunktól követelni. Igazuk is van ebben, mert mi is azt tanultuk főiskolán angol szakon,  hogy a kevésbé jól beszélő hallgatókat is magasabb szintű nyelvi környezetnek kell kitenni, mert akkor fejlődnek.

Hát az tuti, hogy ez volt eddig a legeseménydúsabb tereplovaglásom, de nagyon jó volt. Feri szavaival élve: - Úgy mentünk, mint a gyíkfing. :) Mármint olyan gyorsan.

Ez egyébként most csak arról jutott az eszembe, hogy néztem egy nagyon helyes kis hucul jellegű lovat, aki alacsony volt, élénk, de nem nagyon képzett. Végül is nem ezért nem vettem meg, hanem mert engem is combon rúgott az első lábfelvételnél, illetve az állatorvost is megrúgta, aki alig tudta megvizsgálni. Sajnáltam, mert amúgy nagyon helyes, és jó lovaglású, kényelmes kis állat volt, de többen meggyőztek arról, hogy nekem félős lovasként nem rúgós lóval kéne kezdeni. Viszont az nagyon jó lenne, ha magasabb szinten lenne képzett, mint most én pl. díjlovaglásban. és így én is tudnék fejlődni.

Nem csináltam a terepen képeket, mert hagytam már el ugyanitt a telefonomat a szőlők között, uh. itt egy kép az indulásról.

Itt a tél

És vele azok a szarrá fagyós lovaglások. Ma is kimentem délután négykor a lovardába, az oktatóm már nyergelte Angit, aki közben majdnem belealudt az etetőjébe, én meg feltettem a költői kérdést, hogy:- Van itt olyan marha rajtunk kívül, aki ilyenkor akar lovagolni?
-Én. - szólalt meg egy rezignált hang a hátam mögött. Nem vettem észre Éva lovastársamat, aki közben Dasmit nyergelte. Ő is a negyvenes lovas asszonyok kategóriájába tartozik.

A napom egyébként rosszul indult, nyögvenyelősen folytatódott, és hervasztóan végződött. Még a nyári gumijaim vannak a kocsin, aminek következtében csigalassúsággal közlekedtemm az M0-n a latyakban, másrészt migrénes jellegű fejfájásom is kezdődött, ezért is mentem ki, hogy a friss levegő majd elmulasztja. Jobb is lett, de a lovaglás is egy kínszenvedés volt, legalább negyedórát kínlódtam a kengyelem állítgatásával, hevederhúzással, dzsekilevelétellel, stb.

De a végén persze sokkal jobban éreztem magam. Ezért kell ilyenkor is kicsit erőltetni.

Egyébként most nézek egy lovat, de még semmi nem biztos, az állatorvosi vizsgálattól függ minden, uh nem akarom elkiabálni. Akkor aztán nem lesz nyafi, menni kell. :)

Amerikai lovaglás

Szóval az volt, hogy a tesómék az USÁ-ban, New Yorktól nem messze laknak egy éve, mert a sógorom ott dolgozik, én meg kimentem őket meglátogatni az őszi szünetben.

MIndenképpen szerettem volna kippbálni a westernlovaglást, ha már ott voltam, még nem lovagoltam westernben itthon.Fel is hívtam egy helyet, ahol 140 (!) dollárért vállaltak volna egy órára, ami testvérek között is 40 ezer forint. Ezt köszönettel visszautasítottam. A másik helyen 45 dollár volt egy 45 perces terep, ez se olcsó, de mondom, ha már itt vagyok, bevállalom.

Megérkeztünk a farmra, nagyon kellemes volt, lovak, karámok, körkarám, különösebben nem különbözött a mi lovardánktól. Egy korombeli csajjal mentünk ki terepre, de előtte még hosszú nyilatkozatokat kellett aláírnom, hogy mindenért én vagyok a felelős. :) A lány előzőleg felhívott, és érdeklődött, hogy kisebb, vagy nagyobb lovat szeretnék, aztán kiderült, hogy azt próbálta meg udvariasan kideríteni, hogy hány kiló vagyok, de amerikaiék ezt nem kérdezik meg direktben, mert az diszkrimináció lenne. :) A nyilatkozaton is volt egy olyan kitétel, hogy 120 kilónál több vagyok-e. Most képzeljétek el, mikor nálunk még az is kérdéses, hogy 70 kiló fölött felülhetsz-e, pont most volt erről szó egy lovas csoportban.

Egy Lady nevű 16 éves quartert kaptam, akiről kiderült, hogy nyugdíjazott cutting ló (aki a teheneket választja el a csordától). A nyereg nekem anyira nem jött be, nagy, ugyan kényelmes, de én annyira az angolhoz vagyok szokva, hogy furcsálltam, illetve az óra végére elmerevedett a térdem. A terep kellemes volt, a saját birtokukon mentünk körben, kb. bükki nemzeti park jellegű erdő, egyszer láttunk őzeket, a lovak a fülük botját sem mozgatták. Ráadásul nem is vágtáztunk, csak ügettünk párszor, pedig mondtam, hogy részemről oké, de biztos erre sem terjd ki a felelősségvállalás.

Szóval összességében én nem voltam elájulva a westerntől. Persze, gondolom, ez nem reprezentatív, automata lovakon, olyan terepen, ahol már ezerszer voltak, úgy, hogy többet nem látom őket. Lehet, hogy itthon kéne kipróbálni, vannak jó helyek az ismeretségi körömben is. De nekem jobban bejön a szorosabb kontaktus a lóval, úgy ülésben, mint szársegítségben.

Ennek örömére nagyon jót edzettünk Angival tegnap, vágtamunkát gyakoroltunk, illetve a kalimpáló lábamat igyekeztünk helyrerakni.