Egyszer fenn, egyszer lenn

Mint ahogy mindennap más a hangulatunk, a lovaglás is más.

Szombaton Ferenczen voltam, aznap jött valami meleg, vagy hideg, vagy nem tudom, milyen front, már reggel semmi kedvem sem volt kimozdulni. De persze elmentem, egyrészt jó indok nélkül nem mondogatunk le edzést, másrészt meg nagyjából ugyanezért, akkor is menni kell, ha nincs kedved.

Szóval már eleve nem voltam nagy passzban, és ráadásul kivonultunk a fedelesből a kinti pályára, mert hétvégi nagyüzem volt, és asszem hat lónál több nem lehet benn egyszerre. Én persze egyből bepánikoltam, hogy itt estünk el múltkor Angival, igaz akkor tükörjég volt, most meg csak sár, de azon is aggódtam, hogy majd Ferencz megbotlik. Úgyhogy elég seggberúgottan ültem, amit edzőm nem győzött szóvá tenni. Folyamatosan mondta a lovasok tízparancsolatának első pontját:- Nyomd le a sarkad, nyomd le a sarkad! Én meg átlátszó érvekkel próbáltam meggyőzni, hogy szerintem az a kengyel hosszabb, de esélyem sem volt, mert mindkét edzőm megállapította, hogy egyformák. De a végére egészen belelendültem, egész pályán vágtáztunk, úgyhogy tök jó volt.

Tegnap úgy volt, hogy Angira megyek, de végül Dasmikán kötöttem ki, aki mostanában kevesebbet ment pszichés sántaság miatt (kijött az állatorvos, nem talált nála semmit, szerintünk munkaundor) és ifjú kora miatt nehezebben is kezelhető. De meglepő módon jól elboldogultam vele, szépen, ütemesen ment, engedelmes volt, vágtáztunk, a végén csináltuk ezt a "kirágatjuk a szárakat a kézből" gyakorlatot is, amit nagyon szeretek, mert ilyenkor a ló elengedetten, ütemesen, lazán megy előre. Illetve magamon is érzem, hogy én sem kapaszkodok a szárba, hanem magabiztosan egyensúlyban ülök a lovon, ami azért nem volt mindig így. Ilyenkor boldogan cowboy-nótákat szoktam stílszerűen énekelgetni. Szóval nagyon élveztem, remélhetőleg ő is.

Dasmival még nyáron

Ennek örömére jelentkeztem egy hétvégi tanfolyamra, Pataky Kata, Monty Robers tanítványa, Join-Up® és Horsemanship alapok kurzusára. Az alapokat elvileg ismerem, sőt a join-up-ot, a csatlakozást Montyval már többször megcsináltam, de azért jobb ezt nem autodidaka módon, hanem szakembertől is hallani. Még az is felmerült bennem, hogy elviszem Montykát gyakorló lónak, lehet saját lovat vinni, de nagy macera, vérvételi eredménnyel kéne menni, kihívni az állatorvost, megszervezni, kifizetni a lószállítót, stb. Nem baj, megtanulom az alapokat, és majd alkalmazom Montyn!

A jelentkezéskor kaptunk egy tájékoztatót, aminek az utolsó mondatán igen jól szórakoztam:

"Szabályok, amiket be kell tartani

• Minden tanuló korábbi élményei és tapasztalatai fontosak, de minden tanulónak egyenlő esély jár arra, hogy elmesélhesse azokat
• CSAK EGY EMBER MESÉLHET NAGYON HOSSZÚ ÉS UNALMAS SZTORIKAT LOVAKRÓL (ÉS EZ PATAKY KATA! :-))"

Ebből azt a következtetést vontam le, hogy nemcsak én, hanem mások is szeretnek nagyon hosszú, és unalmas sztorikat mesélni lovakról. :)

Egymást erősítik

Egyelőre úgy néz ki, hogy nagyon gyümölcsöző a Ferenczcel való kapcsolatom. Főleg ülésjavítást csinálunk, illetve a hibáim nyesegetését, amire ha tudatosan odafigyelek, akkor működik is. Aztán majdcsak automatikussá válik egy idő után.

Pl. Zs. is mondta, de én is észrevettem magamon, hogy amint kicsit beparázok bármitől, egyből felhúzom az alsó lábszáramat, mintegy "kapaszkodva" a lóba, amivel persze elrontom az ülésem, összegörnyedek, feszült leszek. Ez tipikusan a fedeles hátsó végén szokott bekövetkezni, mert ott van az autójavító. Ezt persze Ferencz is megérzi, és lelassul, visszaesik lépésbe. Viszont ha erre jobban odafigyelek, akkor leeresztem a sarkam, mélyebben ülök, illetve adok Ferencznek is egy kis csizmát, vagy pöccintést a pálcával, így egyenletesen haladunk. Nagyon jó érzés az ilyen kis sikerek megélése.

A másik a vágta gyakorlása, ott is jobb az ülésem, mélyebben van a lábam, jobban megy a segítségadás. Az a jó, hogy miután Ferenczen ezeket kigyakoroltam, ugyanezeket tudom Angin is alkalmazni, vele is jobban mennek az edzések.

Jaj, tegnap volt egy nagyon aranyos sztori! Edzés után Zs. megkért, hogy ápoljak le egy másik lovat, mert neki el kellett mennie. Lószállítóval próbáltak átvinni egy lovat a szomszéd kerületbe, de kb. a vasúti átjáróig jutottak el, mert szegény ló szétrúgta a lószállító belsejét, úgyhogy vissza kellett jönni, kihívni az állatorvost, és beadni egy bódító injekciót, ezzel voltak elfoglalva.

Én lenyergeltem Ferenczet, bementem a másik lóhoz, egy nagyon cuki kis kancához, akinek bemutatkoztam (Én vagyok az Anikó néni. :)), lepucoltam, vakargattam, beszéltem hozzá. Már az ápolás alatt teljesen lelazult, mondjuk annak is örülök, hogy ezt meg tudom állapítani, hála lóviselkedési tanulmányaimnak, ill. Tóth Bettina könyvének. Amikor végeztem, adtam neki egy kis répát, mire odabújt hozzám, orrát a mellkasomba fúrta. Teljesen meghatódtam, nem ehhez vagyok szokva Montykától, a kekec kismalactól. :)

Szóval szépen mennek a dolgok, igyekszem hetente négyszer járni, remélem, bírni fogom fizikailag!

Illetve tavaszi esemény: Ferencz márciusban 24 (!) éves lesz, Zs. megkért, hogy majd csináljak neki "répatortát", állítsak össze egy gyümölcstálat, és felköszöntjük.

Mit ehetnek a lovak, és mit nem.

Angi és Ferencz

Kedves régi barátnőm cseszeget, hogy írjak hosszabb posztokat. :) Íme. Járjuk körbe egy kicsit ezt a témát, miért mondtam le a lóvásárlásról!

Elsősorban a két meglevő iskolaló miatt, ugyanis mindketten végtelenül megbízhatóak, nyugodtak. Az edzőim valószínűleg már ezerszer elmondták, hogy: -Nyugi, nem fog semmi sem csinálni! És valóban, dühönghet szélvihar, ijedezhetnek más lovak, mindketten rendületlenül caplatnak tovább rezzenéstelen arccal, ha lehet így fogalmazni.

Ettől eltekintve nem sok hasonlóság van bennük, Angi kanca, telivér, 15 éves, kissé gizda, és amúgy elég hisztis tud lenni, pl. ha nincs mellette másik ló. De pályán akkor is normális. Vele sem fordult még elő, hogy megijedt volna bármitől, mikor rajta ültem. Illetve egyszer de, még egészen az elején, majd ezt leírom, mert nagyon tanulságos volt.

Ferencz fajtájával nem vagyok tisztában (valamilyen sportló, majd megkérdezem Zs.-t. Megkérdeztem, hesseni. ??? Életemben nem hallottam róla, olyan, mint az oldenburgi, vagy hannoveri, német melegvérű), 23 éves, herélt, baromi nagydarab, magas is. Annyi, hogy mindketten idősebb lovak, de ott van pl. Dasmi, aki csak 6 éves, és ő sem egy ugrálós, szóval ez vérmérséklettől is függ. Ferencz emellett borzasztóan jól képzett, fiatalabb korában aktívan magas szinten versenyzett, ugrott, igazi rutin róka. Nekem nagy élmény volt, hogy tényleg csak annyit csináltam, hogy kicsit előre toltam a csípőmet, hogy na, ügessünk, és gyakorlatilag csizmasegítség nélkül elindult, ill. minimális finom jelzések működnek nála. Az edzőm szerint: - Csak gondolj arra, hogy vágtázol! És vágtázik, nyugisan, kiszámíthatóan, lassan, több körön keresztül, nem kell noszogatni.

Mindkettőjüknél az a jó, hogy nem kell még a lóra is "figyelni" rossz értelemben, mert persze mindig figyelni kell rájuk is, de elsősorban magamra koncentrálhatok, nem a környezetre, hogy mitől fog megijedni. Sajnos nekem ez az egyik legyőzendő feladatom, ennek az egyensúlynak a megtalálása, hogy ne azon parázzak, hogy bejön egy másik ló, vagy eltolnak egy talicskát a fedeles előtt. Angin és Ferenczen ez végtelenül megnyugtató érzés.

Angival a megijedés az volt, hogy amikor elkezdtem ide járni még futószáron, a tériszonyom miatt nagyon feszült voltam. Ugye ezt köztudottan a ló is megérzi, átveszi, és amikor meglebbent egy nejlon ponyva a fedelesben, Angi hátrahőkölt, én előreestem, és bevertem az orrom a nyakába. Ez viccesen hangzik, de akit ütöttek már orron, az tudja, hogy mennyire fájdalmas, folyt a könny a szememből. Persze meg is ijedtem, bőgtem, szálljunk le, stb. Az edzőm természetsen nagyon jól kezelte, megnyugtatott, léptünk, összeszedtem magam. Utána mondta is, hogy ez egyáltalán nem jellemző Angelre, nem is emlékszik, hogy mikor csinált ilyet utoljára. De ez is jó példája, hogy a ló mennyire tükrözi a lovasa hangulatát, érzéseit, viselkedését. Erről is írok majd!

Angival futószáron. A kezdetek.

Évértékelés

Egy másik blogon olvastam, hogy minden blogger évet értékel, hát tessék. Először elkezdtem pozitívumokra, és negatívumokra osztani, de maradjunk mindig pozitívak, és igazából a kellemetlenebb dolgokban is mindig van valami jó, vagy tanulságos.

1. Először is elindítottam ezt a blogot februárban, írtam bele több, mint 30 bejegyzést.
2. Merek vágtázni. Nem mondom, hogy jól, vagy szabályosan, de határozottan ki merem jelenteni, hogy vágtázok, és nemcsak Montyn, a 140 centis varrógépen, hanem nagylovakon is. Azt hiszem, aktuális az újabb torta az edzőmnek. :) Az elsőt a Montys vágta után kapta.
3. Nem történt velem baleset az év során, leestem egypárszor, de hál' istennek, semmi komoly sérülésem nem volt. (Nem akartam írni itt, de most már elmondom: akkorát taknyoltunk Angellel valamelyik nap, mint az ólajtó, ki kellett ugyanis menni rövid időre a fedelesből, és le volt fagyva a kinti pálya, amit a hó alatt nem vettem észre, rámentünk, és szegény Angi elesett, állítólag úgy nézett ki, mint a rajzfilmeken, szétcsúsztak a lábai, szerencsére senkinek nem lett semmi baja. Utána kérdezték a többiek, hogy a csikós programot gyakoroljuk-e.) Maradjon is így!
4. Elmúlt a tériszonyom a lovon. A sástói kilátó legfelső szintjére továbbra sem merek felmenni. :)

Elfehéredő ujjakkal kapaszkodom a sástói kilátó második szintjén

5. Monty, a fjord helyett nagylovakon ülök, ami részben mindenképpen jó, részben rossz, mert jó lenne, ha Monty nem lenne ijedős, ill. ki tudnám ülni ezeket az alkalmakat, de egyelőre ezzel is elégedett vagyok.
6. Fontolgattam a lóvásárlást, de elvetettem, egyelőre maradok az iskolalovaknál, és a saját önbizalmam növelésén dolgozom a megbízható Ferenczcel, és Angival.
7. Sok fantasztikus embert megismertem a lovaglás kapcsán, új barátokat is szereztem, ami nálam nagy szó. Elsősorban az eddigi edzőimnek szeretnék köszönetet mondani, lovastársaimnak, és más lovasoknak, akikkel nem találkoztam volna a lovak nélkül.

Plusz 1: Végül, de nem utolsó sorban hálás vagyok azoknak a lovaknak, akikkel eddig bármilyen szinten, rövidebb, vagy hosszabb időre összehozott a sors.

A vége kicsit hálaadás-szerű lett, de nem baj, sőt!

Ez a kép még tavasszal készült, közvetlenül azután, hogy Monty teljes 400 kilójával a lábamra lépett, úgyhogy a mosolyom nem teljesen őszinte.