Mivel szép idő van, karámozzuk a lovakat, a téli latyakban ugyanis nem nagyon mentek ki. Tegnap is kiraktuk Luxit, meg egy másik lovat, Laci vitte ki, én meg hoztam be.
Az a helyzet, hogy én nagyon szeretem a Luxit, meg már kiismertem nagyjából a természetét is. Végtelenül kedves, jóindulatú ló, semmi agresszivitás nincs benne, soha nem ártana nekem szándékosan, viszont egy nagydarab, gyáva kukac. Bármilyen új szituáció van, majd kiesik a szemén, úgy nézelődik, horkantgat, igaz, egy pár perc múlva abbahagyja, nem ugrál, nem rohan el. Mindig azon szoktam jól szórakozni, hogy mikor Laci vezeti be a fedelesbe, nyitja ki az ajtót, és helyet kér, Luxi is dugja be a fejét, és döbbenten körbenéz, hogy mi folyik odabenn.
Mikor kimentünk értük, láttam, hogy Luxika a karám legtávolabbi sarkában legel békésen. Tudni kell, hogy marha nagyok a karámok, inkább legelő, kb fél focipálya méretűek. Na, mondom, te is legmesszebb tudtál leállni. Kezemben a vezetőszárral elkezdtem felé gyalogolni, miközben rezignáltan hívtam, hogy Luxika, gyere, és csettegtem. Nem számítottam viszont ilyen elsöprő sikerre: felemelte a fejét, és mint egy kutya, boldogan elkezdett felém vágtázni teljes sebességgel. Én földbe gyökerezve néztem, ahogy Luxi teljes 600 kilójával dübörgött felém. Persze kikerült, és a karám sarkában kb. úgy fékezett le, mit a Tom és Jerry rajzfilmekben szoktak. A visszavezetés a továbbiakban eseménytelenül zajlott. Volt nézelődés és szuszogás, de már kezdem megszokni.
A kép pár hete készült az egyik első karámozás alkalmával. :)
Földről ezeket már nagyjából tudom kezelni, de ha rajta ülök, akkor azért nem nyugtat meg. Tudom, hogy ha sokat ülnék rá, akkor ezt is megszoknám egy idő után, meg mondjuk nem is estem le róla, amióta ideköltöztünk, igaz keveset is lovagoltam. Bár az utóbbi 1-2 hétben majdnem mindig felültem lesétálni Laci után, sőt ügettem, vágtáztam is, és egész jó volt. De akkor is jobban örülnék egy nyugodt lónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése