Kihasználva a téli szünetet, igyekszem mindennap, de legalább is kétnaponta kimenni a lovardába. Lux több, mint egy hete van nálunk, azért úgy vettem észre, hogy az első megszeppenés után kezd kicsit kinyílni a csipája, élénkebb. Mondjuk az is közrejátszhatott, hogy már napok óta fúj a szél, minden ló dilisebb volt egy kicsit. Pl. kézen sétáltattam pár napja a fedelesben, és nagyon riadozott egy csapkodó ponyvától, de ez mondjuk normális.
Tegnap viszont lovaglást terveztünk. Már reggel kilenckor motiváltan megjelentem a lovardában, rajtam, meg a lovászon kívül sehol senki. Nincs jobb ébresztő, mint egy új ló, mindennap kipattan a szemem már fél 7-kor. Leápoltam Luxit, de már a boxban is nagyon izgága volt, mivel előző nap nem tették ki őket a karámba az eső miatt. Közben befutott az edzőm, és a lovasa, bevonultunk a fedelesbe. Mondtam Andinak, hogy én először futószáraznám, mert nagyon tele van. Jó, de utána felülsz, jött a verdikt. Először kikötőszárak nélkül kezdtem, hát ott sem volt se lépés, se semmi, egyből elrongyolt ügetésben. Megállapítottuk, hogy ez így nem lesz jó, vissza a boxba, tegyem fel a kikötőket. Na ekkor döntöttem úgy, hogy én ma nem ülök fel, lenyergeltem, ráraktam a futószárazó hevedert. és megkértem a lovászunkat, hogy pszichés segítségként kísérjen vissza a fedelesbe, mert már az odaúton is Luxi rémülten szuszogott, forgatta a fejét, és általánosan idegesen viselkedett. De tényleg nagyon fújt a szél.
Bevallom töredelmesen, mikor levettem róla a nyerget, megfordult a fejemben, hogy hagyjuk az egészet a pébe, kirakom karámba, aztán rohangáljon. De belegondoltam, hogy egyrészt itt van Andi, aki bármikor tud segíteni, ha gáz van, másrészt itt a remek alkalom, hogy legyőzzem a félelmeimet, harmadrészt meg előbb-utóbb úgyis bele fogok futni egy ilyen szituációba, legyünk túl rajta.
Elég normálisan is indult a futószárazás, léptünk, ügettünk, de mikor vágtát kértem, olyan kézenállásokat mutatott be, hogy majdnem kitépte a kezemből a futószárat. De vitézül kitartottam. Ráadásul sportszerűtlen nehezítésként közben befutott az edzőm teljes családja, apuka, anyuka, tesó, kutya, és egy idősebb hölgyrokon, akik döbbenten nézték a hidrogénes lufiként száguldozó Luxot. Közben ilyeneket kérdeztek, hogy: - Ez a te lovad? Jó nagy lovat vettél!
Andi megszánt, átadta nekem Szelit, és mondta, hogy majd a vágtát ő megcsinálja a másik kézre is. Jól le is izzadt a végére, mármint Lux. Közben azon is gondolkoztunk, hogy lehet, hogy meg van sértődve, hogy mindennap dolgoztatjuk, mert elég jó húsban van, viszont kondija nincs.
Mikor visszavonultunk az istállóba, persze már kenyérre lehetett kenni, meleg pillantással a szemembe nézett, és boldogan szuszogott az arcomba. Andiék távoztak, én meg először lecsutakoltam szalmával, aztán törölközővel, aztán rátettem a vadiúj leszárító takaróját, és mikor megszáradt, kitettem a karámba. Még ott is volt egy kis elrohanás, de utána már csak nézelődött. Aztán eljöttem.
Gondolom, nagyon vicces lesz ezt mondjuk egy év múlva olvasni, hogy mekkora ügyet csináltam belőle. :) De így fejlődik az ember.
Tegyük azért hozzá, hogy Lux nekem tényleg az első "normális" lovam, mivel Montyt felesben tartottam, Ferencz meg korából adódóan halálnyugodt volt, illetve itt élte le az életét, tehát nem kellett ilyenekkel szembesülni, hogy új hely. Montykával azért volt alkalmam beletanulni, hogy milyen egy istállógőzös, rángatós, elrohanós ló, de ő mondjuk feleekkora.
Még egy meglátás: azért is jó a saját ló, mert akkor ülök rá, amikor akarok. Ezt úgy értem, hogy ha pl. meg volt beszélve egy edzés Angellel, akkor muszáj volt mennem, mert ha lemondom, akkor az az edzőmnek bevételkiesés. Elvileg ilyenkor is ki kellett volna fizetni az órát. Emiatt mindig borzasztó lelkiismeretfurdalásom volt, ha bármi miatt nem tudtam elmenni a megbeszélt órákra.
Saját lóval viszont óriási könnyebbség, hogy én döntöm el, hogy mikor megyek ki, nem kell senkihez sem alkalmazkodnom, és ha nem akarok, akkor nem ülök fel, futószárazunk, körkarámozunk, legelünk, nincs rajtam nyomás. Már nagyon várom a jó időt, hogy ez utóbbiakra legyen lehetőségünk. Nekem simán csak a lóval töltött idő is relaxáló.
Tegnap viszont lovaglást terveztünk. Már reggel kilenckor motiváltan megjelentem a lovardában, rajtam, meg a lovászon kívül sehol senki. Nincs jobb ébresztő, mint egy új ló, mindennap kipattan a szemem már fél 7-kor. Leápoltam Luxit, de már a boxban is nagyon izgága volt, mivel előző nap nem tették ki őket a karámba az eső miatt. Közben befutott az edzőm, és a lovasa, bevonultunk a fedelesbe. Mondtam Andinak, hogy én először futószáraznám, mert nagyon tele van. Jó, de utána felülsz, jött a verdikt. Először kikötőszárak nélkül kezdtem, hát ott sem volt se lépés, se semmi, egyből elrongyolt ügetésben. Megállapítottuk, hogy ez így nem lesz jó, vissza a boxba, tegyem fel a kikötőket. Na ekkor döntöttem úgy, hogy én ma nem ülök fel, lenyergeltem, ráraktam a futószárazó hevedert. és megkértem a lovászunkat, hogy pszichés segítségként kísérjen vissza a fedelesbe, mert már az odaúton is Luxi rémülten szuszogott, forgatta a fejét, és általánosan idegesen viselkedett. De tényleg nagyon fújt a szél.
Bevallom töredelmesen, mikor levettem róla a nyerget, megfordult a fejemben, hogy hagyjuk az egészet a pébe, kirakom karámba, aztán rohangáljon. De belegondoltam, hogy egyrészt itt van Andi, aki bármikor tud segíteni, ha gáz van, másrészt itt a remek alkalom, hogy legyőzzem a félelmeimet, harmadrészt meg előbb-utóbb úgyis bele fogok futni egy ilyen szituációba, legyünk túl rajta.
Elég normálisan is indult a futószárazás, léptünk, ügettünk, de mikor vágtát kértem, olyan kézenállásokat mutatott be, hogy majdnem kitépte a kezemből a futószárat. De vitézül kitartottam. Ráadásul sportszerűtlen nehezítésként közben befutott az edzőm teljes családja, apuka, anyuka, tesó, kutya, és egy idősebb hölgyrokon, akik döbbenten nézték a hidrogénes lufiként száguldozó Luxot. Közben ilyeneket kérdeztek, hogy: - Ez a te lovad? Jó nagy lovat vettél!
Andi megszánt, átadta nekem Szelit, és mondta, hogy majd a vágtát ő megcsinálja a másik kézre is. Jól le is izzadt a végére, mármint Lux. Közben azon is gondolkoztunk, hogy lehet, hogy meg van sértődve, hogy mindennap dolgoztatjuk, mert elég jó húsban van, viszont kondija nincs.
Mikor visszavonultunk az istállóba, persze már kenyérre lehetett kenni, meleg pillantással a szemembe nézett, és boldogan szuszogott az arcomba. Andiék távoztak, én meg először lecsutakoltam szalmával, aztán törölközővel, aztán rátettem a vadiúj leszárító takaróját, és mikor megszáradt, kitettem a karámba. Még ott is volt egy kis elrohanás, de utána már csak nézelődött. Aztán eljöttem.
Gondolom, nagyon vicces lesz ezt mondjuk egy év múlva olvasni, hogy mekkora ügyet csináltam belőle. :) De így fejlődik az ember.
Tegyük azért hozzá, hogy Lux nekem tényleg az első "normális" lovam, mivel Montyt felesben tartottam, Ferencz meg korából adódóan halálnyugodt volt, illetve itt élte le az életét, tehát nem kellett ilyenekkel szembesülni, hogy új hely. Montykával azért volt alkalmam beletanulni, hogy milyen egy istállógőzös, rángatós, elrohanós ló, de ő mondjuk feleekkora.
Még egy meglátás: azért is jó a saját ló, mert akkor ülök rá, amikor akarok. Ezt úgy értem, hogy ha pl. meg volt beszélve egy edzés Angellel, akkor muszáj volt mennem, mert ha lemondom, akkor az az edzőmnek bevételkiesés. Elvileg ilyenkor is ki kellett volna fizetni az órát. Emiatt mindig borzasztó lelkiismeretfurdalásom volt, ha bármi miatt nem tudtam elmenni a megbeszélt órákra.
Saját lóval viszont óriási könnyebbség, hogy én döntöm el, hogy mikor megyek ki, nem kell senkihez sem alkalmazkodnom, és ha nem akarok, akkor nem ülök fel, futószárazunk, körkarámozunk, legelünk, nincs rajtam nyomás. Már nagyon várom a jó időt, hogy ez utóbbiakra legyen lehetőségünk. Nekem simán csak a lóval töltött idő is relaxáló.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése