Eltelt több, mit egy hét az esésem óta, a bordám továbbra is fáj (csak ha röhögök, haha), de már sokkal jobb. Utánaolvastam a bordatörésnek, hát sajna 3-4 hét, amíg rendbejön, úgyhogy türelem, és fájdalomcsillapító.
Tóbbször is ültem azóta Luxin, sőt a felestartó, és persze Laci is lovagolta, és mintaszerűen viselkedett, úgyhogy rossz napja lehetett aznap. Sajna ez benne van a pakliban.
Több dolog járt a fejemben, az egyik az volt, hogy van ugye ez a mondás, hogy üljünk vissza egyből a lóra. Az esés után közvetlenül ugyan Laci ült fel rá, de utána én is visszaültem, ahogy írtam, illetve azóta is ültem rajta Laci után kicsit ügetni, sétálni. Mindig mondják, hogy muszáj visszaülni, hogy pszichésen ne az rögzüljön az emberben, hogy úristen leestem, most mi lesz. Bennem ez nagyon bennem volt az előző eséseimkor, de érdekes, most nem annyira, igaz a vágtával még nem próbálkoztam, majd meglátjuk. Azért a pálcázástól félek. Ez a Dr. Jenny nevű amerikai pszichológus nőci aszonta, hogy nem feltétlenül kell visszaülni, és én is úgy gondolom, hogy persze, ha mondjuk eltört volna a kezem, vagy komoly sérülésem lett volna, akkor én sem ültem volna vissza, de akkor úgy vitt az adrenalin utána, hogy nem volt rossz élmény.
A másik a félelem, úgy általában. Végül is az egész blognak ez a lényege, hogy hogyan győzzük le a félelmet. Nem mondom, hogy nekem 100%-osan sikerült, de nagyon sokat javultam, és nem tudom, hogy miért. Két dologra tippelek:
1. Nagyon sokat vagyok lovak közelében a mindennapokban is. Ez egyrészt elveszi az újdonság erejét, jó értelemben véve. Másrészt látom, hogy Krisztiánék mennyire természetesen, magától értetődően foglalkoznak a lovakkal. Nekem ez mindig ilyen "úristen, ló!" élmény volt, kicsit mint az állatkertben, bocs. Ha ez csökken, akkor én is sokkal természetesebben tudok hozzájuk közeledni. Ma pl. vezettem be egy lovat a jártatóból, és megijedt valamitól útközben, hátraugrott. Erősen fogtam a vezetőszárat, megnyugtattam, mentünk tovább. Régebben ettől teljesen pánikba estem volna.
2. Az rengeteget segített, hogy Laci "előlovaglolja" nekem Luxit. Ha látom, hogy vele normális, akkor én is nyugodtabban veszem át. Mondjuk a múltkor pont nem ez volt, de ez 1%. Szóval krónikus befosósok, kérjétek meg az edzőtöket, hogy kicsit ügessen, vágtázzon a lóval, és aztán üljetek fel, nem baj, ha elmegy vele az óra fele. Persze ehhez együttérző edzőre van szükség.
Ez az ülj vissza dolog ez érdekes amúgy. Én amikor először estem, tereplovagláson, utólag kiderült, hogy eltört a lábfejemben egy picit a csont, de a kengyelben pont úgy terheli az ember a lábát, hogy az a rész passzív, szóval egyáltalán nem fájt (míg le nem szálltam a lóról), úgyhogy simán végiglovagoltuk a három órás terepet, tök jó terep is volt, szóval ez maga nem volt rossz élmény. Ennek ellenére utána hónapokig fostam egy kicsit, főleg mikor az eséshez hasonló szituációba kerültem a lóval (eltávolodott előlünk a vezető, szóval jajj mi van ha hirtelen utánairamodik én meg leesek; ott egy hajtúkanyar az ösvényen, úristen most mi lesz), szóval nekem valahogy nem osztott-szorzott, hogy én utána visszaültem és tényleg vígan lovagoltam még :D Persez ez sok mindentől függött, nem mondom, hogy az oktató is profin kezelte volna az én félelmemet és a többi, de azóta én is fejlődtem persze. Esni persze továbbra sem akarok... :D
VálaszTörlés